Dupla öröm a mai bejegyzésem megírása. Egyrészt, mert az ősz ihlette, és az ősz a kedvenc évszakom, másrészt, pedig mert ékszert tartogatok mai témámnak, és a gyöngyfűzés a szívem csücske.
Az ősznek is az illata a legjobb, de annyi mindent rejt még. A természet a legszebb ruháit ekkora tartogatja, és imádom, hogy minden nap átöltözik. Ez a karkötő ősszel készült, egy csúszós és sáros, ázós-fázós szüret alatt. Nekem az ilyenkor elengedhetetlen töltött káposzta őrzése és főzése jutott osztályrészemül, családom okosabb fele jobbnak látta, ha távol tart a készülő musttól. Szeretek főzni, főleg a magam örömére, de itt kizárólag nagymamám szigorú utasításai szerint kellett eljárnom (biztos, ami biztos nagyjából 15 percenként személyesen is megnézte, hogy jól van-e a káposzta), ez pedig nem volt nagy kihívás. Fölös perceimben tehát kitaláltam ki ezt az ékszert, vigyázva, nehogy az ebéd rovására menjen. Végül mindenki jóllakott, én meg mosogatás után nekiálltam kiválogatni a legszebb szőlőszínű gyöngyeimet. A közel négy kiló gyöngyöm között végül nem találtam meg a megálmodott színeket, de ez mindig így szokott lenni. Pech, hogy a legközelebbi gyöngyösbolt nagyjából 250 km-re volt tőlem, így maradt a saját készletem.
A szőlőszemeknek (mert azok) végül három halvány krémes zöld lámpagyöngyöt választottam, ezeket négy darab bronzos, csiszolt gyöngy (azok már a mazsolák), és a két rózsaszínű lapos üveggyöngy követte. Aranyszínű rézdrótból hajlítgattam meg a szőlőindákat, ezek tekerednek körbe a gyöngyökön, kivéve a mazsolákon, azokat nem bántottam. Minden gyöngyöt szerelőpálcára fűztem, összekapcsoltam őket, de még valami hiányzott. Nagymamám varrónő, úgyhogy turkáltam kicsit a műhelyében, és találtam egy csomó organzaszalag fecnit. Kettőből masnit kötöttem, és a lánchosszabbító tövéhez erősítettem. Ez lett belőle:
